...nem kell aggódni.
Ne azért nem írtam, mert sok a bajom, hanem épp ellenkezőleg. Túl jó dolgom volt. Már harmadik hete, hogy áttettek a szobaszervízbe. Na ott jó az élet. Órában elméletileg ugyanannyit kell dolgozni, de azért mégis teljesen más. Ha sok rendelés van, akkor kell járni tempósan, hogy mindet ki tudjuk vinni, de, ha pangás van, akkor sokszor lejövök a kabinomba (persze úgy, hogy a főnök ne lássa, de ő általában nincs ott) s teszek veszek fél órán keresztül, megnézek eztazt a laptopon s megyek vissza, mintha mi se történt volna. Amikor ugyanis nincs rendelés, akkor csak a szobaszervíz konyháját rendezgetjük, az pedig sokszor már tökéletesen rendbe van rakva az időtúltengés miatt.
Pénzben is jobb ez a munka, ugyanis általában össze lehet szedni 10 dollár borravalót. Van úgy hogy 20 rendelés után csak 5 dollárt, de olyan is, hogy 25-öt kapok. Változó.
Változatos a munka is. Az a jó benne, hogy nem mindig csak rendeléseket kell vinni. Van, mikor tolószékeseknek kell segíteni a hajóra való beszállásnál, van, mikor standokat kell felállítani hol esküvőkhöz, hol találkozókhoz. Nem olyan unalmas, mintn az eddigi munkák.
Közben volt időm kimenni Miamiban. Végre három hónap után sikerült. El is költöttem 600 dollárt. Vettem két gitárt (egy akkusztikust és egy elektromost), egy cipőt, hangfalat s mindenféle eztazt. Most már jól berendezkedtem. Az még kérdéses, hogy viszem haza, de csak megoldom valahogy.
Most már ki is tudok menni, ha nem vagyok lusta és inkább alszom, ugyanis a munkaidőm déltől éjfélig van kb. Napi tíz óra fél óra szünettel. Így történik az, hogy most már ritka, hogy ne aludjak 8-9 órákat. Egyszóval most már sokkal jobb az élet. Ha minden igaz, még itt tartanak egy-két hónapig, aztán felraknak az étterembe. Ott lesz rohangálás, de legalább hamarabb telik az idő.
Tusványosra hazamegyek. Ó jee. Ha midnen igaz, július 16-án érkezem s két hétig taposom az otthoni földet. Aztán vissza ide még vagy három-négy hónapot.
A következő projekt valami könyvvásárlás lesz. Hadd művelődjek kicsit.
Na, velem kb eddig így.
Szevasztok!
2011. május 10., kedd
2011. április 12., kedd
Francba
A bejegyzés címe eredetileg "A tizedik" lett volna, de köszönet a ctrl+a és egy véletlenszerű billentyű egyszerre, ámbár akaratlanul történő leütése következtében negyed órányi bejegyezgetésem semmivé vált a bináris száok halmazának világában. Magyarul eltökéletlenkedtem egy csomó időt. Legalább wordot használnék. De nem, mert nekem jó a wordpad, nem kell túlbonyolítani az életet. Tessék, ez az eredmény. Így vegyetek dácsiát; nem lesz ctrl+z. Aki érti, érti. Na, de kicsit elszálltam.
Lényeg az, hogy itt ülök a Mexicoban a Three Amigosban, az egyetlen kikötőben, ahová az utóbbi időben kijöhettem. Ide is csak kéthetente. Nagyon jól esik már csak a parton lenni is. Nem azt mondom, hogy a hajón rosz, de azért na. Itt bömböl a jobbnál jobb zene, nyitott terasz, hullámzik az óceán hátán két nagyobbnál nagyobb hajóval: a Carnival Liberty és a Carnival Freedom egymás mellett kikötve. Szép látvány. Majd rakok fel fotót is, de most lusta vagyok. Túl jó a sör, hogy előszedjem a fényképezőgépet.
Várom már az időt, hogy megváltozzon az órabeosztásom (jövő hét remélhetőleg) és kimehessek Miamiba pénzt elverni. Akarok venni hangfalat és gitárt... de talán most ismétlem magam.
A meló egész jó most már. Megszoktam, mondhatni a napi 12 órát, de nem akarom elszólni magam. Valahogy úgy csinálom, hogy egyik nap alszom este héttől reggel fél ötig s utána melő, aztán két napon keresztül csak négy óra alvással simán jól bírom. Ezeken a napokon megyek a legénységi kocsmába, konditerembe (crew bar, crew lounge), ruhát mosok s társai.
Na, mostanra ennyit. Félretolom az elektrónikus téntát s belevetem magam a világháló fonalaiba.
Lényeg az, hogy itt ülök a Mexicoban a Three Amigosban, az egyetlen kikötőben, ahová az utóbbi időben kijöhettem. Ide is csak kéthetente. Nagyon jól esik már csak a parton lenni is. Nem azt mondom, hogy a hajón rosz, de azért na. Itt bömböl a jobbnál jobb zene, nyitott terasz, hullámzik az óceán hátán két nagyobbnál nagyobb hajóval: a Carnival Liberty és a Carnival Freedom egymás mellett kikötve. Szép látvány. Majd rakok fel fotót is, de most lusta vagyok. Túl jó a sör, hogy előszedjem a fényképezőgépet.
Várom már az időt, hogy megváltozzon az órabeosztásom (jövő hét remélhetőleg) és kimehessek Miamiba pénzt elverni. Akarok venni hangfalat és gitárt... de talán most ismétlem magam.
A meló egész jó most már. Megszoktam, mondhatni a napi 12 órát, de nem akarom elszólni magam. Valahogy úgy csinálom, hogy egyik nap alszom este héttől reggel fél ötig s utána melő, aztán két napon keresztül csak négy óra alvással simán jól bírom. Ezeken a napokon megyek a legénységi kocsmába, konditerembe (crew bar, crew lounge), ruhát mosok s társai.
Na, mostanra ennyit. Félretolom az elektrónikus téntát s belevetem magam a világháló fonalaiba.
2011. április 5., kedd
Ugyanaz
A Rém rendes családot és Popper Péter előadásait szoktam nézegetni mostanában, ha van egy kis szabadidőm munka közben. Egész jól ki tudnak zökkenteni a munka forgatagából.
Holnap Puerto Ricoba érünk és ott van ingyen wifi mindenhol a levegőben, aztán onnan elküldöm ezt a bejegyzést. Ha valamikre nem válaszoltam, elnézést, de az utóbbi egy hónapban egyszer voltan netközelbe, akkor sem sok időre. Holnap is csak 45 percem lesz kb, de megpróbálom a legjobbat kihozni az időből.
A munka még ugyanaz. A crew messben dolgozom. Nem olyan rosz. Fizikailag ugyanannyit kell dolgozni, mint a staff messben, csakhogy itt össze tudok szedni egy kis extra szabadidőt, ha gyorsan dolgozom. Amúgy minden nap 5-től 5-ig húzom az igát. Két szünettel: 9-10 és 11-12 közt. Kicsit hülyén van beosztva, de elmegy.
Most még 14 percem van a szünetből.
Ma special cleaning volt ugyebár, mert St. Thomas amerikához tartozik éshát minden US kikötő előtt special cleaning van. Ez még oké, de nagyon idegesítő, hogy a vezetőség annyira fél a bármikor megérkezhető US Public Health-től, hogy minden kis lehetőséget, ami büntetés kiszabását jelentené, próbálnak eltüntetni. Alkalomról alkalomra óvatosabbak. Ezelőtt két hónappal mág csak jól kellett takarítani. Ma már kiviszik a mikrót és a kenyérpirítót, merthogy az konektorból megy és nehogy baj legyen belőle; nem tartanak a kis hűtőkben semmit, merthogy fel kellene címkézni, hogy mikor romlik meg, ha kell egy dobozos tej, vagy egy joghurt valakinek, akkor irány a hűtőszoba; elviszik a tálcákat, merthogy kevesebb tálcánál kevesebb az esély a kosz megtalálására is. Ergo, mikor special cleaningünk van, aznap semmi nincs, amira szükségünk lenne. Egy törlőrongyért is liftezni kell. Idegesítő, hogy ennyire beszari a vezetőség.
Holnap "Egyenruha csere" parti lesz, ami annyit tesz ugye, hogy mindenki valami más osztály munkaruháját viseli majd. Én szakács leszek.
Reménykedem, hogy jövő héttől áttesznek végre valahova máshova, vagy legalább a munkaidőmet megváltoztatják, mert így két hétben csak egyszer tudok kimenni a hajóról. Már be vagyok rothadva ide. Lassan már egy hónapja, hogy csak egyszer voltam kint. Ha végre kimehetnék Miamiba, elköltenéb felét az eddigmegkeresett megspórolt pénzemnek.
Egyelőre ennyit. Mindenkinek minden jót.
Ja s tusványosék! Valószínű, hogy hazarepülök két hétre kényszervakáció gyanánt Tusványos idejére, úgyhogy ott leszek!!! Csak még valahogy anyagilag meg kell gondolni azt az 1200 dolláros repjegyet :(
Sakkor sziasztok!
Holnap Puerto Ricoba érünk és ott van ingyen wifi mindenhol a levegőben, aztán onnan elküldöm ezt a bejegyzést. Ha valamikre nem válaszoltam, elnézést, de az utóbbi egy hónapban egyszer voltan netközelbe, akkor sem sok időre. Holnap is csak 45 percem lesz kb, de megpróbálom a legjobbat kihozni az időből.
A munka még ugyanaz. A crew messben dolgozom. Nem olyan rosz. Fizikailag ugyanannyit kell dolgozni, mint a staff messben, csakhogy itt össze tudok szedni egy kis extra szabadidőt, ha gyorsan dolgozom. Amúgy minden nap 5-től 5-ig húzom az igát. Két szünettel: 9-10 és 11-12 közt. Kicsit hülyén van beosztva, de elmegy.
Most még 14 percem van a szünetből.
Ma special cleaning volt ugyebár, mert St. Thomas amerikához tartozik éshát minden US kikötő előtt special cleaning van. Ez még oké, de nagyon idegesítő, hogy a vezetőség annyira fél a bármikor megérkezhető US Public Health-től, hogy minden kis lehetőséget, ami büntetés kiszabását jelentené, próbálnak eltüntetni. Alkalomról alkalomra óvatosabbak. Ezelőtt két hónappal mág csak jól kellett takarítani. Ma már kiviszik a mikrót és a kenyérpirítót, merthogy az konektorból megy és nehogy baj legyen belőle; nem tartanak a kis hűtőkben semmit, merthogy fel kellene címkézni, hogy mikor romlik meg, ha kell egy dobozos tej, vagy egy joghurt valakinek, akkor irány a hűtőszoba; elviszik a tálcákat, merthogy kevesebb tálcánál kevesebb az esély a kosz megtalálására is. Ergo, mikor special cleaningünk van, aznap semmi nincs, amira szükségünk lenne. Egy törlőrongyért is liftezni kell. Idegesítő, hogy ennyire beszari a vezetőség.
Holnap "Egyenruha csere" parti lesz, ami annyit tesz ugye, hogy mindenki valami más osztály munkaruháját viseli majd. Én szakács leszek.
Reménykedem, hogy jövő héttől áttesznek végre valahova máshova, vagy legalább a munkaidőmet megváltoztatják, mert így két hétben csak egyszer tudok kimenni a hajóról. Már be vagyok rothadva ide. Lassan már egy hónapja, hogy csak egyszer voltam kint. Ha végre kimehetnék Miamiba, elköltenéb felét az eddig
Egyelőre ennyit. Mindenkinek minden jót.
Ja s tusványosék! Valószínű, hogy hazarepülök két hétre kényszervakáció gyanánt Tusványos idejére, úgyhogy ott leszek!!! Csak még valahogy anyagilag meg kell gondolni azt az 1200 dolláros repjegyet :(
Sakkor sziasztok!
2011. március 23., szerda
Másik váltás
Tíz perc szünettel. Gyorsan leírom, hogy másik váltásba tettek. Eddig (másfél hónapon keresztül) a staff messben voltam. Most áttettek a crew messbe. A legtöbb hajón úgy van, hogy az assistant waiterek a crew messben kezdenek, aztán átteszik őket a staff messbe, majd officers mess, majd captains mess, aztán szobaszervíz, majd végül a vendéglő. Itt, ezen a hajón viszont másképp működnek a dolgok. Ahogy megérkeztem, bedobtak a staff messbe. Örültem is neki, azt hittem, megúsztam a crew messt, merthogy oda másokat tettek, de aztán lassan rájöttem, hogy az nem is annyira "megúszás" volt, mint általános eljárás. Rosszak viszont egyáltalán nem mondható a crew mess sem munka szempontjából. Sőt, néha könnyebb. A különbség a kettő közt, hogy eddig napi 11 órát dolgoztam 1-4 órás szünetekkel hetente öt óra "pihenőszabadsággal", most pedig 10 órát kétszer egy óra szünettel, viszont nincs off.
Eddig a napi munkám abból állt hogy fél héttől reggeliztettem: asztalokat előkészítettem, tányérokat, poharakat, esszájgokat behordtam az edénymosóból, aztán leszedtem az asztalokról a szennyest, a szemetet, áthordtam az edénymosóba, közben közben felvettem néhány rendelést (ami nem volt megtalálhat sem a meleg- sem a hidegsoron), végül mindent leszedtem az asztalokról és tiszta terítéssel 9:30 körül beszártam az ajtót. Ezt mind harmad- negyedmagammal.
Ebédnél is kb ugyanez 10:30-tól 14:00-ig, csak itt ötödmagammal, vacsoránál szintén, csak ott több rendeléssel, talán egyel több munkaerővel, több rohanással 17:30-tól 21:30-ig, kivéve hetente egyszer vagy négyszer special cleaning esetén + 2-3 óra.
Na most már öt órával később vagyok, újra szüneten. Van még szintén 15 perc.
Folytatván az előbbi témát, az új munkám a következők szerint zajlik: reggel ötkor váltom Lórit, a szobatársamat a crew messben (véletlenül úgy esett, hogy mindketten 5-től 5-ig dolgozunk, csakhogy én nappal, ő meg este). Megtöltöm a só- borsszórókat, feltöltöm a zabpelyheket, kirakom a joghurtot, tejet, gyümölcsöket, reggeli ideje alatt pótolom ezeket, plusz hordom a tiszta tányérokat, tálcákat utánpótlásként. Reggeli végeztével kitakarítom a kajáldát, letörlöm az asztalokat, előkészítek mindent az ebédre. Ebédnél pótolom azokat, amiket reggelinél, plusz még süteményt és szeletelt gyümölcsöt hordok. Ebéd végeztével letörlöm az asztalokat, felseprem a földet, majd felmosom. Aztán elkezdek mindent újra előrekészíteni a vacsorához. Ezeket a dolgokat mind másod, aktív kajáltatás mellett harmadmagammal. Ma pont úgy esett, hogy a harmadmagam nem érkezett, mert a főnökünk ebédnélküli napot (lunch off) adott neki, azzal pedig nem törődött, hogy ketten meg fogunk szakadni a munkától. Na, nem szakadtunk meg, de minden hiányzott. Hol tányérokért, hogy kanalakért, hogy szeletelt vegyeszöldségért rimánkodtak az éhes szájak. Kevés a kettő. Ez van. Remélem, többet ilyet nem csinálnak.
Érdekesek a kiejtések. A crew messt úgy kell elképzelni, mint egy nagy vasutaskajáldát modern kiadásban. Négy sor asztal, fotelekkel, székekkel, kis plexid narancssárga elválasztóablakocskákkal. Kb 150 személyes. Na, ez a rész el van választva egy embermagasságú fallal a "vályútól". A fal terem felőli részén van a hideg kaja, a kávéautomata, a tejautomata s a mindenféle hidegkaja és lé. A másik oldalon egy emberszélesség után következik a melegsor, aminek a másik felén én vagyok s osztogatom az eledelt.
Namostmár tessék elképzelni, mikor nyitunk - mondjuk 11-kor, ebéd alkalmából-, 10 perccel korábban már harminc ember ott tornyosul a melegsor elején és várják, hogy megnyissuk. Általában tíz perccel korábban ki is nyitunk, mert hanem, már rikácsolnak, hogy mit kérnek s miért nincs kitéve (reggelinél például megőrítenek a "croisant! Croisant!" felkiáltásaikkal már húsz perccel a kezdéz előtt). Néha jól esne kimenni eléjük s az egészet kihajtani a kajáldából s bosszúból csak egy órával később nyitni, dehát a pár paraszt miatt akkor a többi fog szenvedni.
Nade mondjuk, hogy elkezdődött a kajáltatás s szépen - vagy összevissza - jön étkezni a jónép. Minden rendben van, de akkor valamelyik indiainak eszébe jut, hogy ő veggieburgert (igen, húsmentes burger) szeretne enni. Na, ilyenkor elindul a pokol. Hirtelen a többi indiai, pilippínó, indonéz s még kitudja milyen féle azonosítatlan nemzet állampolgára ráébred, hogy: tényleg, miért ne rendelhetnének ők is ilyesmit. S akkor a négy másodperc múlva, mint a lavina, mást se hallok, csak "begyibörö". Igen begyibörö, ugyanis ezek az emberek, akárcsak Eduardo, képtelenek normálisan beszélni. A veggieburger az "begyibörö", a french fries "prenprá", a fish szósz "pisszó". Általában csak az előbbi kettőt rendelik, de ezt a két különböző szót és annyira egyformán és olyan furcsa dialektusban ejtik ki a szájukon, hogy 90 százalékban a gesztikulálást értem meg. Ha begyibörö, akkor mutatják, hogy kerek, ha pedig prenprá, akkor tartk a markukat. S akkor én megyek, vegszem a tálat, fel a nájlonkesztyűt (munkaóráim 70 százalékában a kezemen van) s rakom nekik, amit kértek - általában.
Na, ennyit a melóról. Közben ezt a bejegyzést éppen három nap alatt, három nekifutásból írtam le, merthát néha-néha belealszik az ember, ugye.
Minden jót, majd, még leszek (igaz, már lassan három hete nem töltöttem fel semmilyen bejegyzést, csak írogatok itt magamnak a lektómon. Majd egyszer. Talán holnap, szünetben.)
Tehát.
Eddig a napi munkám abból állt hogy fél héttől reggeliztettem: asztalokat előkészítettem, tányérokat, poharakat, esszájgokat behordtam az edénymosóból, aztán leszedtem az asztalokról a szennyest, a szemetet, áthordtam az edénymosóba, közben közben felvettem néhány rendelést (ami nem volt megtalálhat sem a meleg- sem a hidegsoron), végül mindent leszedtem az asztalokról és tiszta terítéssel 9:30 körül beszártam az ajtót. Ezt mind harmad- negyedmagammal.
Ebédnél is kb ugyanez 10:30-tól 14:00-ig, csak itt ötödmagammal, vacsoránál szintén, csak ott több rendeléssel, talán egyel több munkaerővel, több rohanással 17:30-tól 21:30-ig, kivéve hetente egyszer vagy négyszer special cleaning esetén + 2-3 óra.
Na most már öt órával később vagyok, újra szüneten. Van még szintén 15 perc.
Folytatván az előbbi témát, az új munkám a következők szerint zajlik: reggel ötkor váltom Lórit, a szobatársamat a crew messben (véletlenül úgy esett, hogy mindketten 5-től 5-ig dolgozunk, csakhogy én nappal, ő meg este). Megtöltöm a só- borsszórókat, feltöltöm a zabpelyheket, kirakom a joghurtot, tejet, gyümölcsöket, reggeli ideje alatt pótolom ezeket, plusz hordom a tiszta tányérokat, tálcákat utánpótlásként. Reggeli végeztével kitakarítom a kajáldát, letörlöm az asztalokat, előkészítek mindent az ebédre. Ebédnél pótolom azokat, amiket reggelinél, plusz még süteményt és szeletelt gyümölcsöt hordok. Ebéd végeztével letörlöm az asztalokat, felseprem a földet, majd felmosom. Aztán elkezdek mindent újra előrekészíteni a vacsorához. Ezeket a dolgokat mind másod, aktív kajáltatás mellett harmadmagammal. Ma pont úgy esett, hogy a harmadmagam nem érkezett, mert a főnökünk ebédnélküli napot (lunch off) adott neki, azzal pedig nem törődött, hogy ketten meg fogunk szakadni a munkától. Na, nem szakadtunk meg, de minden hiányzott. Hol tányérokért, hogy kanalakért, hogy szeletelt vegyeszöldségért rimánkodtak az éhes szájak. Kevés a kettő. Ez van. Remélem, többet ilyet nem csinálnak.
Érdekesek a kiejtések. A crew messt úgy kell elképzelni, mint egy nagy vasutaskajáldát modern kiadásban. Négy sor asztal, fotelekkel, székekkel, kis plexid narancssárga elválasztóablakocskákkal. Kb 150 személyes. Na, ez a rész el van választva egy embermagasságú fallal a "vályútól". A fal terem felőli részén van a hideg kaja, a kávéautomata, a tejautomata s a mindenféle hidegkaja és lé. A másik oldalon egy emberszélesség után következik a melegsor, aminek a másik felén én vagyok s osztogatom az eledelt.
Namostmár tessék elképzelni, mikor nyitunk - mondjuk 11-kor, ebéd alkalmából-, 10 perccel korábban már harminc ember ott tornyosul a melegsor elején és várják, hogy megnyissuk. Általában tíz perccel korábban ki is nyitunk, mert hanem, már rikácsolnak, hogy mit kérnek s miért nincs kitéve (reggelinél például megőrítenek a "croisant! Croisant!" felkiáltásaikkal már húsz perccel a kezdéz előtt). Néha jól esne kimenni eléjük s az egészet kihajtani a kajáldából s bosszúból csak egy órával később nyitni, dehát a pár paraszt miatt akkor a többi fog szenvedni.
Nade mondjuk, hogy elkezdődött a kajáltatás s szépen - vagy összevissza - jön étkezni a jónép. Minden rendben van, de akkor valamelyik indiainak eszébe jut, hogy ő veggieburgert (igen, húsmentes burger) szeretne enni. Na, ilyenkor elindul a pokol. Hirtelen a többi indiai, pilippínó, indonéz s még kitudja milyen féle azonosítatlan nemzet állampolgára ráébred, hogy: tényleg, miért ne rendelhetnének ők is ilyesmit. S akkor a négy másodperc múlva, mint a lavina, mást se hallok, csak "begyibörö". Igen begyibörö, ugyanis ezek az emberek, akárcsak Eduardo, képtelenek normálisan beszélni. A veggieburger az "begyibörö", a french fries "prenprá", a fish szósz "pisszó". Általában csak az előbbi kettőt rendelik, de ezt a két különböző szót és annyira egyformán és olyan furcsa dialektusban ejtik ki a szájukon, hogy 90 százalékban a gesztikulálást értem meg. Ha begyibörö, akkor mutatják, hogy kerek, ha pedig prenprá, akkor tartk a markukat. S akkor én megyek, vegszem a tálat, fel a nájlonkesztyűt (munkaóráim 70 százalékában a kezemen van) s rakom nekik, amit kértek - általában.
Na, ennyit a melóról. Közben ezt a bejegyzést éppen három nap alatt, három nekifutásból írtam le, merthát néha-néha belealszik az ember, ugye.
Minden jót, majd, még leszek (igaz, már lassan három hete nem töltöttem fel semmilyen bejegyzést, csak írogatok itt magamnak a lektómon. Majd egyszer. Talán holnap, szünetben.)
Tehát.
2011. március 13., vasárnap
Kis szünettel
Nem írtam már egy ideje. Volt egy tíznapos tréningem napi két órában és annyira sokat elvett a szabadidőmből, hogy annak a fennmaradó csekély hányadában inkább aludtam. Tegnapelőtt vizsgáztam le belőle, megkaptam a Basic Safety Training diplomámat. Ez is csak amolyan tessék lássék vizsga volt. Aki kicsit beszélt angolul, átment valahogy.
Említettem az előző bejegyzésemben a filippínók érthetetlen kiejtését. A közvetlen főnököm, Eduard - akit mi csak Eduardonak szólítunk -, már nem a főnököm egy hete. Más jött helyette. A bekezdés viszont róla szól. Ő Fülöp-szigeteki. Úgy kell elképzelni, mint Doktor Bubót ferde szemmel, fehér ruhában, lapátfülekkel. Temperamentuma hirtelen, sokszor viccelődős, gyorsbeszédű, rendes ember. A beszéde érthetetlen. Lehet, hogy tud angolul, de legfennebb csak írni. Hogy beszédbe mennyire ülteti át ezt a tudást, nem tudom megállapítani a borzalmas kiejtése miatt. Nem elég, hogy a hangképzése annyira messze áll az angoltól, mint innen a Fülöp szigetek, de a rossz kiejtését - nem tudom, szándékosan-e - annyire felfejlesztette, hogy néha az odailló betű helyére olyan hangot selypít be, amit amúgy, mikor szükséges lenne, nem tud kiejteni. Hogy érthetőbb legyen: neki a hajó, az ship helyett "szip". Tehát elvileg nem tudja kiejteni az "s" hangot. De csak elvileg! Mert, mikor azt kellene mondja, távolság, azaz distance, akkora "distansz"-t mond a disztansz" helyett. Tehát nála az "s" az "sz", de néha az "sz" "s". Ki kell találni, mikor melyik. A "this is" nála "dit it", a "come back", "kám bák".
Az "f" helyett "p"-t mond, a "v" helyett "b"-t. Pldául cover=kóber, fortyfive=portipájp, follow=paló satöbbi. Továbbá valami krónikus selypítéskényszer is fellelhető nála, ugyanis. Nagyritkán sikerül kimondania a "v" hangot: portipájv, de ekkor valami zárlet következhet be az agyában, vagy egy sürgösségi algoritmus közbelép és nagyon gyorsan odateszi a helytelen "p" hangot az amúgy helyesen kiejtett "v" mögé. Az eredmény: portipájvp. Hihetetlen. Ha nem nézne úgy ki, mint egy tipikus filippínó, meg mernék esküdni, hogy ő egy kém, aki akarattal selypít.
De még nincs vége, Eduardo beszédjellemzése folytatódik. Amellett, hogy ennyire lehetetlen az akcentusa, még vannak más eszközei is, amikkel képes még érthetetlenebbé tenni a beszédét. Kérdő mondat alkalmával a "this is garbage" alakja nem "is this garbege?" lesz, hanem egy kis "e", vagy "a" hangot a mondat után toldva ekképp teszi fel: "this is garbage e?". Plusz még ehhez hozzájön a förtelmes akcentus, mellyel egybevetve így fog hangzani a felszólalás: "dit it garbidz e?" Na, ezt értsd meg, mikor a hadarva pörgő nyelvével egy tizedmásodperc alatt kimondja. Lehetetlen.
Három hét után úgy kezdtem megérteni, hogy mit beszél, hogy ezeket a mondatokat külön megtanultam, mint halandzsa nyelvet, mert az igazság az, hogy sok köze nincs az angolhoz. Nagyon sokszor még 10-20 másodperc beszéd után sem vagyok képes eldönteni, indiánul, oroszul, vagy angolul beszél. Persze, az esetek többségében az utóbbi.
Fejtörőként itt van néhány szava, amit, ha megfejtetek, kicsit megízlelhetitek, milyen az, mikor őt kell megérteni:
(a szavakat magyar kiejtés szerint írom úgy, ahogy ő ejti ki)
pamili
brekpast
kóber
pántri
vicc van
pinisz
dzaddz
szék
ditvassz
prenpráj
begyibörö
cif
Egyelőre ennyi jut eszembe. De már annyira jól megy, hogy, ha akarom, akkor képes vagyok a szavakat az ő kiejtésére formálni.
Ja és még a fentiek mellett meg kell jegyezni, hogy a beszéde nem az angol hangsúly szerint megy, hanem valami kőlönös, megmegyarázhatatlan, véletlenszerű hullámzás lelhető fel benne teljesen függetlenül attól, hogy a mondat vége fele jár, vagy éppen egy újat kezd el.
Összességében én úgy gondolom, hogy, ha ennek az embernek nem lenne keze, amivel gesztikuláljon és mutogasson, soha senki nem értené meg idegösszeroppanás nélkül.
Ennyit a kiejtéséről. Most lassan kell menjek dolgozni. A következőkben majd beszámolok a napi dolgaimról.
Minden jót!
Említettem az előző bejegyzésemben a filippínók érthetetlen kiejtését. A közvetlen főnököm, Eduard - akit mi csak Eduardonak szólítunk -, már nem a főnököm egy hete. Más jött helyette. A bekezdés viszont róla szól. Ő Fülöp-szigeteki. Úgy kell elképzelni, mint Doktor Bubót ferde szemmel, fehér ruhában, lapátfülekkel. Temperamentuma hirtelen, sokszor viccelődős, gyorsbeszédű, rendes ember. A beszéde érthetetlen. Lehet, hogy tud angolul, de legfennebb csak írni. Hogy beszédbe mennyire ülteti át ezt a tudást, nem tudom megállapítani a borzalmas kiejtése miatt. Nem elég, hogy a hangképzése annyira messze áll az angoltól, mint innen a Fülöp szigetek, de a rossz kiejtését - nem tudom, szándékosan-e - annyire felfejlesztette, hogy néha az odailló betű helyére olyan hangot selypít be, amit amúgy, mikor szükséges lenne, nem tud kiejteni. Hogy érthetőbb legyen: neki a hajó, az ship helyett "szip". Tehát elvileg nem tudja kiejteni az "s" hangot. De csak elvileg! Mert, mikor azt kellene mondja, távolság, azaz distance, akkora "distansz"-t mond a disztansz" helyett. Tehát nála az "s" az "sz", de néha az "sz" "s". Ki kell találni, mikor melyik. A "this is" nála "dit it", a "come back", "kám bák".
Az "f" helyett "p"-t mond, a "v" helyett "b"-t. Pldául cover=kóber, fortyfive=portipájp, follow=paló satöbbi. Továbbá valami krónikus selypítéskényszer is fellelhető nála, ugyanis. Nagyritkán sikerül kimondania a "v" hangot: portipájv, de ekkor valami zárlet következhet be az agyában, vagy egy sürgösségi algoritmus közbelép és nagyon gyorsan odateszi a helytelen "p" hangot az amúgy helyesen kiejtett "v" mögé. Az eredmény: portipájvp. Hihetetlen. Ha nem nézne úgy ki, mint egy tipikus filippínó, meg mernék esküdni, hogy ő egy kém, aki akarattal selypít.
De még nincs vége, Eduardo beszédjellemzése folytatódik. Amellett, hogy ennyire lehetetlen az akcentusa, még vannak más eszközei is, amikkel képes még érthetetlenebbé tenni a beszédét. Kérdő mondat alkalmával a "this is garbage" alakja nem "is this garbege?" lesz, hanem egy kis "e", vagy "a" hangot a mondat után toldva ekképp teszi fel: "this is garbage e?". Plusz még ehhez hozzájön a förtelmes akcentus, mellyel egybevetve így fog hangzani a felszólalás: "dit it garbidz e?" Na, ezt értsd meg, mikor a hadarva pörgő nyelvével egy tizedmásodperc alatt kimondja. Lehetetlen.
Három hét után úgy kezdtem megérteni, hogy mit beszél, hogy ezeket a mondatokat külön megtanultam, mint halandzsa nyelvet, mert az igazság az, hogy sok köze nincs az angolhoz. Nagyon sokszor még 10-20 másodperc beszéd után sem vagyok képes eldönteni, indiánul, oroszul, vagy angolul beszél. Persze, az esetek többségében az utóbbi.
Fejtörőként itt van néhány szava, amit, ha megfejtetek, kicsit megízlelhetitek, milyen az, mikor őt kell megérteni:
(a szavakat magyar kiejtés szerint írom úgy, ahogy ő ejti ki)
pamili
brekpast
kóber
pántri
vicc van
pinisz
dzaddz
szék
ditvassz
prenpráj
begyibörö
cif
Egyelőre ennyi jut eszembe. De már annyira jól megy, hogy, ha akarom, akkor képes vagyok a szavakat az ő kiejtésére formálni.
Ja és még a fentiek mellett meg kell jegyezni, hogy a beszéde nem az angol hangsúly szerint megy, hanem valami kőlönös, megmegyarázhatatlan, véletlenszerű hullámzás lelhető fel benne teljesen függetlenül attól, hogy a mondat vége fele jár, vagy éppen egy újat kezd el.
Összességében én úgy gondolom, hogy, ha ennek az embernek nem lenne keze, amivel gesztikuláljon és mutogasson, soha senki nem értené meg idegösszeroppanás nélkül.
Ennyit a kiejtéséről. Most lassan kell menjek dolgozni. A következőkben majd beszámolok a napi dolgaimról.
Minden jót!
2011. február 24., csütörtök
Open deck netezés...
Igen, most jöttem le az open deckről. Erről azt kell tudni, hogy a hajónak az a része, ahol Celin Dion szokta lóbálni magát. Vagyis a hajó legorra, hogy igazán magyarul fejezzem ki magam. Na, az a hely egy olyan jó fél kosárpálya méretű nyitott hely. Oda szokott általában felmenni minden munkás, akinek épp van egy szabad perce és a hullámokat szeretné nézni, napozni szeretne, pezsőfürdőzni lenne kedve (az is van!), vagy csak netezne egy egy olyan kikötőben, ahol van wireless net, mint pl itt, Puerto Ricoban.
Annyit még hozzá kell tegyek a történethez, mielőtt elkezdeném, hogy ez a blog nem ottíródikl. Ott ugyanis ellneteztem az időt, sőt, még a tegnapi blogomat sem voltam képes feltölteni. Majd mindkettőt egyszerre, talán holnap, ha sikerül netet fogni.
Nem tudom, hogy írtam-e róla, de, a igen, hát itt van újra: lett két magyar munkatársam. Könnyebben megy a munka, hamarabb telnek a napok.
Több, mint egy hete itt vannak már. Amikor megjöttek, talán, mondhatni alig észrevehetően, de onnantól kezdtek könnyebedni nagyon kicsivel a napok. Nem is azért, mert magyarok, hanem, mert újak voltak a staff messben. Végre nem én voltam a legtökéletlenebb, sőt! Én tanítottam be őket, mit hogyan kell csinálni. Élveztem, úgy néztek rám, mintha már a nyolcadik szerződéemet nyomnám. Alig akarták elhinni, hogy csak egy hete vagyok itt és ez az első zerződéem. Még én is meglepődtem azon, mennyi mindent tanultam egy hét alatt.
Hirtelenjében megfogalmazódott bennem egy nagy igazság. Az ember addig érzi igazán szarul magát, míg meg nem ismer valakit, aki még nála is szarabbul van. Ezt sokféle vetületben lehetne tárgyalni, de a lényeg a lényeg. Jobban lettem egyből.
Kicsit irigyeltem őket, hogy bezzeg, ők egyszerre hárman kerültem újoncokként az étkezdébe (jött velük még egy horvát gyerek is), én meg egyedül, mint első szerződéses. De később fölöslegesnek találtam az irigykedést, merthát, ugye túléltem, arra pedig csak büszke lehetek.
Azóta jól belejöttek a munkába, jól csinálják, bár talán még nálam is többet panaszkodnak. Egyikük haza akar menni. Mert van, ugye Lóri, Attila és Hrvoje. Ez utóbbit olvast, ahogy tudod (ő a horvát, ugyebár); Attila akarna menni haza, mert szegényt átrakták a crew messbe, ahol nem tetszik neki; legelső pedig a jelenlegi szobatársam, aki épp itt horkol a fejem felett. Jópofa srác. Kell tudni róla, hogy "mindent tud". Nem rossz értelemben na, csak olyan féle fickó, aki, ha egyszer hall valamit, azt már úgy adja tovább két perc múlva, mintha már régesrég tudná. Ezt csak azért mondom, hogy kábé tudjátok odaképznelni, vagy ide, vagy mittudomain.
Megjegyzés:
Na, Lóri, ha neadjisten idetévedtél s olvasod a blogom akkor isten hozott s, amit fentebb írtam, tekintsd pozitív indíttatású énkritikának ;)
Tehátakkor, hol is tartottam? (hülye kérdés, minden kezdő blogíró minimum egyszer biztos felteszi)
(általában így folytatódik:) "Ja, igen." A munka velük könnyebb, végre tudok magyarul beszélgetni, röhögni jókat. Rajtuk kívül amúgy még jött két magyar a hajóra, -ekképp - plusz, még akiket közben megismertem -, nemzetem sarjaiból minimum 20 fő dolgozik a Libertyn.
Hirtelen mennem kell dolgozni, kezdődik a vacsora. Következő bejegyzés az első (legalacsonyabb szintű, viszont legközvetlenebbb) főnökömről és a kezdő hajósoknak abszolút érthetetlen filippínó akcentusárül fog szólni. Hálistennek kiválóan közvetlen é jópofa természetéről is szót ejthetek.
Pápá!
U. I.:
Laci: jó, hogy van a blogod, jókat derülök rajta. Ha van netem, mindig megmosolygom a legújabb történeteket.
Tusványosék: nem tudom, el fognak-e engedni Tusványos előtt. Erről még nyilatkozom.
Mindenki: utóbbi bejegyzések hipersebességgel készülnek általában, kérem eltekinteni a helyesírási és fogalmazási problémák fölött. (példa erre eme utóbbi mondat)
Annyit még hozzá kell tegyek a történethez, mielőtt elkezdeném, hogy ez a blog nem ottíródikl. Ott ugyanis ellneteztem az időt, sőt, még a tegnapi blogomat sem voltam képes feltölteni. Majd mindkettőt egyszerre, talán holnap, ha sikerül netet fogni.
Nem tudom, hogy írtam-e róla, de, a igen, hát itt van újra: lett két magyar munkatársam. Könnyebben megy a munka, hamarabb telnek a napok.
Több, mint egy hete itt vannak már. Amikor megjöttek, talán, mondhatni alig észrevehetően, de onnantól kezdtek könnyebedni nagyon kicsivel a napok. Nem is azért, mert magyarok, hanem, mert újak voltak a staff messben. Végre nem én voltam a legtökéletlenebb, sőt! Én tanítottam be őket, mit hogyan kell csinálni. Élveztem, úgy néztek rám, mintha már a nyolcadik szerződéemet nyomnám. Alig akarták elhinni, hogy csak egy hete vagyok itt és ez az első zerződéem. Még én is meglepődtem azon, mennyi mindent tanultam egy hét alatt.
Hirtelenjében megfogalmazódott bennem egy nagy igazság. Az ember addig érzi igazán szarul magát, míg meg nem ismer valakit, aki még nála is szarabbul van. Ezt sokféle vetületben lehetne tárgyalni, de a lényeg a lényeg. Jobban lettem egyből.
Kicsit irigyeltem őket, hogy bezzeg, ők egyszerre hárman kerültem újoncokként az étkezdébe (jött velük még egy horvát gyerek is), én meg egyedül, mint első szerződéses. De később fölöslegesnek találtam az irigykedést, merthát, ugye túléltem, arra pedig csak büszke lehetek.
Azóta jól belejöttek a munkába, jól csinálják, bár talán még nálam is többet panaszkodnak. Egyikük haza akar menni. Mert van, ugye Lóri, Attila és Hrvoje. Ez utóbbit olvast, ahogy tudod (ő a horvát, ugyebár); Attila akarna menni haza, mert szegényt átrakták a crew messbe, ahol nem tetszik neki; legelső pedig a jelenlegi szobatársam, aki épp itt horkol a fejem felett. Jópofa srác. Kell tudni róla, hogy "mindent tud". Nem rossz értelemben na, csak olyan féle fickó, aki, ha egyszer hall valamit, azt már úgy adja tovább két perc múlva, mintha már régesrég tudná. Ezt csak azért mondom, hogy kábé tudjátok odaképznelni, vagy ide, vagy mittudomain.
Megjegyzés:
Na, Lóri, ha neadjisten idetévedtél s olvasod a blogom akkor isten hozott s, amit fentebb írtam, tekintsd pozitív indíttatású énkritikának ;)
Tehátakkor, hol is tartottam? (hülye kérdés, minden kezdő blogíró minimum egyszer biztos felteszi)
(általában így folytatódik:) "Ja, igen." A munka velük könnyebb, végre tudok magyarul beszélgetni, röhögni jókat. Rajtuk kívül amúgy még jött két magyar a hajóra, -ekképp - plusz, még akiket közben megismertem -, nemzetem sarjaiból minimum 20 fő dolgozik a Libertyn.
Hirtelen mennem kell dolgozni, kezdődik a vacsora. Következő bejegyzés az első (legalacsonyabb szintű, viszont legközvetlenebbb) főnökömről és a kezdő hajósoknak abszolút érthetetlen filippínó akcentusárül fog szólni. Hálistennek kiválóan közvetlen é jópofa természetéről is szót ejthetek.
Pápá!
U. I.:
Laci: jó, hogy van a blogod, jókat derülök rajta. Ha van netem, mindig megmosolygom a legújabb történeteket.
Tusványosék: nem tudom, el fognak-e engedni Tusványos előtt. Erről még nyilatkozom.
Mindenki: utóbbi bejegyzések hipersebességgel készülnek általában, kérem eltekinteni a helyesírási és fogalmazási problémák fölött. (példa erre eme utóbbi mondat)
2011. február 21., hétfő
És megint egy fél...
Már egy hete nem neteztem. Nem bírtem tovább, vettem egy net kártyát. De már ki is léptem, hogy ne fogyjon el teljesen. Jó lesz egy pár perc későbbre is. Nagyon jól fog esni, akárcsak a mai alkalom.
Azt mondják itt a hajón, hogy nem szabad a hazai dolgokra gondolni, mert akkor az embernek megtelik a szíve a szép dolgokkal s egy szép nap szedi a holmiát és hazamegy. Hát azon vagyok, csak nehéz.
Amikor belevágtam, arra gondoltam, hogy jaj, de jó, milyen keményen fogok dolgozni, mennyi pénzt fogok összeszedni satöbbi. Na, hát ez így is lett, csak a kemény munka általában akkor esik jól, mikor vége van. Ez részletekbemenőleg is így van. Jól esik végignézni egy asztalon, amit letakarítottam és újra megterítettem, hogy de szép is lett; jól esig eg kemény ebédeltetés után azt mondani, hogy ez igen, ezt szépen végigvittem; jól esik minden este kijelentkezni a számítógépes munkanyilvántartó rendszerből arra gondolva, hogy ennek a napnak is vége; jól esig újra Miamiba érkezni minden cruise végén, hogy eltelt még egy hét. Ahogy a részletek nagyobbodnak, úgy szusszanok fel egyre jobban és jobban. Már nagyon várom, hogy végre a augusztus legyen és azt mondhassam, ez igen: férfimunka volt. Az igazság az, hogy a fizikai terhelést még úgy ahogy lehet bírni. A lábaim egyre jobban megszokják a sok járkálás, a karom hozzászokik a cipelgetéshez, de nem is ezzel van a legnagyobb gond. Agyilag nehéz feldolgozni az egészet. Végigtekinteni azon, hogy még mennyi keserűség vár rám az elkövetkezendő hat hónap alatt. Ezt nem tudom agyileg még feldolgozni, ezért jobb, ha nem is gondolkozom rajta. Nem is teszem...
Másik dolog, hogy itt a hajón van valami megmondhatatlan közös dolog az emberekben. Van egy egyféle elszántság, vagy rejtett erőforrás, ami mindegyikünkben megvan. Otthon a karosszékből nem lehet megérteni, hogy mi a nehéz ebben a munkkában, de itt, a sűrűjében minden más színben látszik. Az emésztőgödör (értsd ganélyuk) mellett eltűnődik az ember arról, hogy milyen förtelmes lehet belekúszni, de amikor nyakig benne van, semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy ne fulladjon a szarba. Valahogy itt is ez a helyzet. Ezek az emberek mind nyakig a szarban vannak, de valahogy mégis emlékeznek arra az időre, amikor még kívülről látták a szart. Érdekes.
Van, aki már több mint tíz éve itt dolgozik. Beszívódott. Nem tudja abbahagyni. Minden szerződés végén megesküszik, hogy soha többet, de mikor kívülről nézi a szart, nem tűnik olyan borzasztónak. Meg ugye mellette van még az, hogy a szárazföldön semmije nincs. Se családja, se barátai, se megszokott, mindennapi dolgai; minden itt van, ott maradt a hajón. Ezért észre sem veszi s már összekapta magát s vissza is jött. Nagyon sokan vannak így. Nem akarok egy lenni közülük.
Az idő észrevétlenül, de néha nagyon is lassan elszáll az ember feje fölött és egyik pillanatban csak azt veszi észre, hogy: úristen, itt vagyok egy, két, sok éve és ez idő alatt mit tettem le az asztalra? Na mit? Pénzt. Talán, de mást? Jóbarátokat, akiket valószínűleg soha többet nem látok? Tapasztalatot? Azt máshol is lehet szerezni.
Mondanám tovább is, de mennem kell. Amit itt lehet szerezni, az a hajózós, világjárós, életmegismerő tapasztalat. Ahhoz meg nem kell tíz-húsz év. Elég belőle fél.
Üdv a messzeségbe, puszi-puszi!
Azt mondják itt a hajón, hogy nem szabad a hazai dolgokra gondolni, mert akkor az embernek megtelik a szíve a szép dolgokkal s egy szép nap szedi a holmiát és hazamegy. Hát azon vagyok, csak nehéz.
Amikor belevágtam, arra gondoltam, hogy jaj, de jó, milyen keményen fogok dolgozni, mennyi pénzt fogok összeszedni satöbbi. Na, hát ez így is lett, csak a kemény munka általában akkor esik jól, mikor vége van. Ez részletekbemenőleg is így van. Jól esik végignézni egy asztalon, amit letakarítottam és újra megterítettem, hogy de szép is lett; jól esig eg kemény ebédeltetés után azt mondani, hogy ez igen, ezt szépen végigvittem; jól esik minden este kijelentkezni a számítógépes munkanyilvántartó rendszerből arra gondolva, hogy ennek a napnak is vége; jól esig újra Miamiba érkezni minden cruise végén, hogy eltelt még egy hét. Ahogy a részletek nagyobbodnak, úgy szusszanok fel egyre jobban és jobban. Már nagyon várom, hogy végre a augusztus legyen és azt mondhassam, ez igen: férfimunka volt. Az igazság az, hogy a fizikai terhelést még úgy ahogy lehet bírni. A lábaim egyre jobban megszokják a sok járkálás, a karom hozzászokik a cipelgetéshez, de nem is ezzel van a legnagyobb gond. Agyilag nehéz feldolgozni az egészet. Végigtekinteni azon, hogy még mennyi keserűség vár rám az elkövetkezendő hat hónap alatt. Ezt nem tudom agyileg még feldolgozni, ezért jobb, ha nem is gondolkozom rajta. Nem is teszem...
Másik dolog, hogy itt a hajón van valami megmondhatatlan közös dolog az emberekben. Van egy egyféle elszántság, vagy rejtett erőforrás, ami mindegyikünkben megvan. Otthon a karosszékből nem lehet megérteni, hogy mi a nehéz ebben a munkkában, de itt, a sűrűjében minden más színben látszik. Az emésztőgödör (értsd ganélyuk) mellett eltűnődik az ember arról, hogy milyen förtelmes lehet belekúszni, de amikor nyakig benne van, semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy ne fulladjon a szarba. Valahogy itt is ez a helyzet. Ezek az emberek mind nyakig a szarban vannak, de valahogy mégis emlékeznek arra az időre, amikor még kívülről látták a szart. Érdekes.
Van, aki már több mint tíz éve itt dolgozik. Beszívódott. Nem tudja abbahagyni. Minden szerződés végén megesküszik, hogy soha többet, de mikor kívülről nézi a szart, nem tűnik olyan borzasztónak. Meg ugye mellette van még az, hogy a szárazföldön semmije nincs. Se családja, se barátai, se megszokott, mindennapi dolgai; minden itt van, ott maradt a hajón. Ezért észre sem veszi s már összekapta magát s vissza is jött. Nagyon sokan vannak így. Nem akarok egy lenni közülük.
Az idő észrevétlenül, de néha nagyon is lassan elszáll az ember feje fölött és egyik pillanatban csak azt veszi észre, hogy: úristen, itt vagyok egy, két, sok éve és ez idő alatt mit tettem le az asztalra? Na mit? Pénzt. Talán, de mást? Jóbarátokat, akiket valószínűleg soha többet nem látok? Tapasztalatot? Azt máshol is lehet szerezni.
Mondanám tovább is, de mennem kell. Amit itt lehet szerezni, az a hajózós, világjárós, életmegismerő tapasztalat. Ahhoz meg nem kell tíz-húsz év. Elég belőle fél.
Üdv a messzeségbe, puszi-puszi!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)