Kezdetben tehát íme a versaillesi kastély udvara (a kastély előtt nem szabadott biciklizni, azt meg már úgyis megmutattam valamelyik előbb bejegyzésemben):
Az úgy volt, hogy én kábé reggel kilenckor sétálgattam arrafele éshát akkora csend volt ott, hogy öröm volt hallgatni. Elképzeltem, hogy ezelőtt háromszáz évvel minden reggel ilyenre ébredhettez az ottlakók, ha éppen ők úgy akarták. Ennak a kastélynak az a története, hogy XIV. Lajos (igen, kszív Lajos) úgy gondolta, hogy szüksége van egy Párizson kívül eső palotára is. Na tessék. A végén akkora lett, hogy udvarostól, cókmókostól mindenki ideköltözött. Ez lett a hivatalos királyi kastély. Hát tényleg nagy. Ami eddig látható volt, az vol az oldalkert. A bal oldali. Most lássuk, mi volt fix a kastély mögött:
Ezt a hátsó lépcsősorról fényképeztem. Hátrafele még nagyonsokminden van.
Na itt az a sokminden. Az a hosszú tó ott leghátul akkora volt, hogy kajak-kenusok tartottak ott edzést. S még utána is tartott jó bőven a kert, de addig már nem volt idő eljárni.
Na, de, ha így folytatom a fényképfeltöltést, akkora lesz ez a bejegyzés, hogy ketté kell törni, hogy egy oldalra felférjen. Merthát jönnek még ennél érdekesebb képek is s azok is ugyanazon a napont lettek lőve.Itt van pl egy bicikliút pillanatkép:
Lenne még egy csomó kép, ami úgy fel kellene, hogy rakjak, de térjünk át akkor az aznapi ebédutánra. Az úgy kezdődött, hogy én naivan azt gondoltam, hogy, ha berakom a GPS-t a zsebembe beállítom a párizsi úticélt, rárakom a fülhallgatót, elindítom a zenét és az instrukciókat hallgatva térek jobbra-balra, akkor oda érek, ahová szerettem volna. Na, ez nem így történt. Jó volt a zene, és a biciklizés, de azzal annyi. A térképet nem látva, csak az instrukciók alapján tájékozódva mindig rossz helyen tértem le. Így történt, hogy egy erdőben egy fél óra szerencsétlenkedés után hirtelen egy autópályára lyukadok ki, ahol dudaszó kíséretében nyolc km-t semmi perc alatt lebiciklizek, aztán valami tökéletesen rossz helyen belyukadok Párizsba, ahonnan a fél városon átvágva utószóként lefagy a GPS. Na, mondom, akkor így nehéz lesz meglátogatni az természettörténeti (vagymiaszösz) múzeumot, amiről csak annyit tudtam, hogy a Buffal utcán van. Ez az információ egy váradnyi városban elég is volna, de itt nem. Akkora a város, hogy 15 km egyirányba való biciklizés után is még mindig valahogy a központban vagyok.
Na, de valaogy újraéledt szerencsétlen navigátorom s segített megtalálni a múzeumot. Így történt, hogy a semmi perc helyett 54-et tölthettem el benne. Hatkor zárt, ugyanis. De nem panaszkodom. Lényeg, hogy ott voltam. Hét Euroért ezt láttam kb:
Jaaj s még hátra van az Eiffel torony. A képek előtt még azt kell tudni, hogy van a torony tetején nagy erősségű reflektor. Nem is egy. Na, azok mindíg világítanak körbe kereken, vagyis. Nem számít, Párizs melyik részén vagy, látod-e a tornyot, vagy nem. Egyszerűen csak felnézel az égre, meglátod a pofátlanul erős fénynyalábot s azzal kened is abba az irányba, ahol a lehetséges forrás van. Ennyi. Persze, ez csak este aktuális.
Aznap kicsi volt a sor. Nem voltak sokan; ez annyit tesz, hogy a sorbaállástól számított mindössze másfél óra után már szállhattam is be a liftbe (merthogy gyalog csak lefele jöhettem, pedig jó lett volna felfele is). Hát ilyen képek készültek:
Nem tudom miért. Talán, mert ott volt. Mint mindig.
És akkor lássuk, milyen messze van a város:
Ennyit a napról. Vannak dolgok, amik kimaradtak, de most dög vagyok még azokat is oda beleírni. Akit érdekel, majd szóban.
A mai napról pedig (ami ugye a jelenlegi után történt) jó sokat tudnék írni, annyi minden történt. Vagyishát igazából egy jó nagy svájci hegyitúra az, amiről lenne mit mesélni, de azt majd csak következőleg. Ha az élmény fakul is, de a képek megvárnak. Lényeg, hogy a Stoss-t letudtam.
Jóccakát, me holnap 820-at vezetek Pozsonyig, jajbejó.
