Csak, hogy legyen, mire költeni

Egy szuper hegyi túra másnapján mi más történhet, minthogy lerobban az autó, ezzel szépen megnehezítve a hazajutást. Hogy is történt mindez? Elindultam, ugye Feldkirch-ből (aminek nem tudom, hogy juthatott ilyen könnyen eszembe a neve) és az irányt Pozsony fele vettem. Merthogy ott lett volna az utolsó megállóm. Siettem megint, hogy ne éjjelre érkezzek meg. Jóformán 100 km-t sem tettem meg a 820-ból, mikor egyik gyorsforgalmi úton úgy 120 km/h-nál a motor elkezdett nagyon szárazon és hangosan működni. Gondoltam, valami leesett és bezörög. Gyorsan meg is álltam, de el kellett hogy fogadjam, hogy a zaj a motor belsejéből jön. Mivel szétszedni nem tudtam, mit volt, mit tenni, továbbindultam óvatosan, hátha elhallgat. Nem tette. Ennek ellenére egyre hangosabban kezdett el zörögni. Hát ez nem tréfa - gondoltam és gyorsan az első várost vettem irányba. Mit mondjak, az utolsó métereket a legközelebbi autószerelőig alig tudtam megtenni, majd szétment a motor. Nagy nehezen sikerült megtalálni az autószerelő főnököt, aki ránézett a motorra és kedvesen, egyértelműen ennyit mondott: "kaputt". Annak ellenére, hogy nem tudok németül, egyből megértettem a probléma mélységét. Kérdeztem kézzel lábbal - amit én németnek nevezek -, hogy akkor hát mit tudunk tenni. Azt mondta, szétszedheti, megmondja, mi a probléma, de csak a diagnózis 120 Euro. S a javításról még nem is beszéltünk. Hát, mondom, mivel más választásom nincs, nézze meg. Hátha kis baja van s akkor voszonylag olcsón meg lehet javítani. Fejcsóválás után, azt mondta, jól van, holnapra megmondja.

Így bicikliztem körbe unalmamban és hostelkeresés érdekében háromszor ezt a random kisvárost, Kemptent. Nyolc hostel közül, amit a neten "hostel"-nek jelöltek, egy sem volt az. Mind vagy bérlakás vagy ügynökség vagy kollégium vagy magánház volt. Ígyhát maradtam az első és legegyértelműbb lehetőségnél: a Jufa nevű vendégházban aludtam 50 Euroért. Szuper volt a hely, csakhát nem 10 Euroba került. Kicsit keringtem még a városkában, aztán netezés, zuhanyzás, alvás.

Másnap, ami, ugye, ma van (mennyi vessző úristen), abban reménykedtem, hogy hívnak a műhelyből, hogy kész van a kocsi, 200 Euro, lehet érte jönni. Persze, ezt még én sem hittem el, csak úgy azért titokban mégis reménykedtem benne. Közben kerestem olcsó hostelt a neten, találtam is egyet Ottobauern-ben 18 Euroért. Elég szimpatikus volt, még, ha két napot is kell ott tölteni. Délután négyre terveztem az odabiciklizést (31 km), de előtte mindenképp beszélni akartam az autószerelővel, sorra tudták-e már keríteni az autót végre. Odamegyek - egy másik fickó volt ott -, mondom, mi van, azt mondja, még nem nézték meg, már csak a jövő héten kerítenek rá sort. Mondom, ember, én nem vagyok bennszülött, nem ülök itt két hétig, hogy kész legyen az autó. Valamit nem lehetne csinálni, hogy mégis azért az idén hazaérjek vele? (Ez a fickó már elég jól tudodd angolul). Hát - azt mondja - megnézhetik hamarabb is, de nem jósol neki jövőt. Márminthogy az a motor nagy valószínűséggel szarrá van menve, ha meg kell javítani, többe fog kerülni, mint az autó. Ha nagyon szar a helyzet, 3000 Euroba is kerülhet egy nemtommilyen átjavítás. Na, mondom, akkor ez nem fasza, itt valamit ki kell kreatívkodni. Mondom, adja csak vissza a kulcsot, akkor nem kell semmiféle hibakivizsgálás, ha utána lehet, hogy kifizethetem kétszer az autó aktuális árát a javításra... mármintha volna miből. Visszaadja a kulcsot, mondom má bocs, hogy így meggondolom magam, mondja semmi baj. Rendes csávó volt, valóban.

Telefonálás gyorsan Potyinak, mit szól, mennyibe kerülne hazavinni az autót. Azt mondja, potom 400 Euro. Hát nem örvendtem a hírnek, de itt azért mégsem hagyhatom. Ha másért nem is, benne van egy csomó értékes minden, merthogy franciaországban megtömtük a kocsit becsületesen. Na, hát akkor nincs, mit tenni, küldjön értem egy utánfutót. A probléma oly hamar megoldódott, hogy ez a telefonbeszélgetés délután ötkor történt, s elvileg három óra múlva (11-kor) itt van értem az utánfutós kocsi, szép magyarul a trailer. Ez jó dolog, csakhát 400 Eurom bánja. Azzal viszont tudom vigasztalni magam, hogy a hazaútra az üzemanyag úgyis lett volna egy 100-as; ha a motort megnézik s nagy a baj (márpedig az), az még 120; s akkor már csak 180 euro plusszt adtam ki a hazaútért. Na, de hát ki tudja, lehet, még így is jobban jártam, mintha kitudja, hogy jártam volna - ezt a fantáziátokra bízom... uge, hogy jobb így?

Képek azért így is készültek erről a kényszerű városlátogatásról. Itt van pl egy gethes szökőkút:Egy gyönyörű hídallja:S egy kicsi gát az Iller folyón:Ugye, be szép. Rakhatnék fel még képet a körgyűrűről, de azt inkább most kihagyom.

Összességében viszont nincs, mit panaszkodjak. Egy nagyon szép túrát tudhatok magam mögött. Láttam sokmindent, amit ez az autó nélkül - háát - valammi más módon láttam volna. Na, mindegy. Jó volt, az a lényeg s, ha ehhez hasonlítom a 400 Euro + 200 Euro üzemanyag, meg szállásköltséget, nem is jöttem ki olyan rosszul. Főleg, hogy - és ezúton is köszönöm - nagynéném anyagilag milyen jól megtámogatott.

Tehát akkor itt egy hattalmasan nyomós érv, miért éri meg inkább biciklivel túrázni:

Kicsit későn, de...

...boldog Új Évet mindenkinek!
A gyermek fekvése tehát úgy néz ki, hogy, február negyedikén repülgetek el szintén miamiba. Az indulásom január elejéről ugyanis majd egy hónappal el lett halasztva. Nem baj, már ez is mindjárt itt van. Ha jól számolom, 12 nap.
Most megvan minden irat, minden el van intézve, egészséges is vagyok, úgyhogy csak várnom kell és minden rendben lesz.

Az utóbbi időben jópár blogot olvastan a hajós assistant waiter munkával kapcsolatosan és, hát senki nem mondja azt, hogy leányálom. Sőt. Szidják rendesen. Viszont a szerződések végén mind úgy hagyják el a hajót, hogy: háát, mégiscsak megérte. Erre főleg akkor jönnek rá, mikor otthon ültek egy hónapot.
Általába az úgy van, hogy a kisebb hajókon nehezebb az élet, mert olcsóbbak az utak, így olyan emberek utazgatnak rajtuk, akik az olcsót tudják megengedni maguknak. Következésképp kevesebb pénzt kap a munkás, vagy, ha nem, akkor az ugyanannyiérrt többet kell dolgozni.
Én egy 110 000 tonnás hajón fogok dolgozni, a Carnival Liberty-n. Az elég nagy, tehát elvileg az általánoshoz képest jobb életem kell hogy legyen. Persze ez nem törvény, sajnos.

Ha durván összeadom az eddigik költségeket, az szépen majndem 2000 Eurora rúg. Ezt most így látva túl soknak tűnik, bár az igazság az, hogy, ha most kezdenék hozzá az egészhez, biztos hogy 1000 Euro alatt ki tudnám hozni.
A fenti összegben benne van a pincérképzés, az utazgatások, a kötelező orvosi vizsgáltok, iratok intézése és a repülőjegy (csak oda).

Azt is meg kell jegyeznem, hogy ez az összeg egy év alatt ment el, azaz majdnem egy évvel ezelőtt fogtam neki a pincérkedést tanulni. A legnagyobb és legfájdalmasabb összeg, amit ki kellett adni az a repjegy ára volt: 705 Euro. A többit szotyogtatva fizettem.

Egyelőre ennyit. Majd még jelentkezem.

Minden jót!

Sok víz lefolyt a békényen...

...de még itt vagyok. Utolsó bejegyzésemet több, mint egy hónapja írtam. Elmondom, amit szükségesnek tartok, merthát, ugye azt is megígértem még a blogom írásának kezdetekor.

Nagy az öröm és a bánat igy egyben. Öröm, mert három hete hívtak, hogy van lehetőség óceánjárón munkát vállalni, bánat, mert itt kell hagynom "N"-nemet öt-hat, vagy épp nyolc hónapra. A szomorúság, gondolom érthető, az örömöt viszont még magyarázom kicsit.

Három héttel ezelőtt tehát hívtak Pestre interjúra és vizsgára a Duna Rapszódiához. El kellett végezzek egy nyelvtan tesztet és, miután azt sikeresen teljesítettem, bementem állásinterjúra, ahol a Carnival egyik HR menedzsere, egy középkorú indiai fickó fogadott. Beszélgettünk kicsit - vagyis inkább én -, majd kijöttem. Tíz perc múlva már tudtam, hogy felvettek. Örvendtem is, meg nem is, de ezt már elmondtam.

Azt mondták, november és április közt várhatom, hogy elküldik a munkaszerződést, vagyis szólnak, mikor szükség lesz rám. Gondoltam, már az idén nem szólnak. Tévedtem. Tegnapelőtt telefonáltak, hogy nagyongratulálnak, mert elküldték a munkaszerződést. Megint örültem is és búsultam is - de ezt az érzelmi megnyilvánulásomat a továbbiakban mellőzöm.
Tehát tegnapra be kellett mennem Pestre egy találkozóra, hogy ott elmondják, mit kell tegyek az eljövendő hetekben. Elmondták:
repjegy lefizetése (705 Euro)
orvosi vizsga (300 Euro)
hajózási vízum (80 Euro)
új útlevél (50 Euro)
erkölcsi bizonyítvány (3 Euro)
Ennyi, ami nagyon fontos, de ezen kívül van még egy csomó futkorászás ahhoz, hogy minden jó legyen, főleg, hogy az utóbbi kettőt Csíkban kell elintézzem. Szerencsére nem kell Bukarestbe utaznom a vízumért, azt Budapesten is kérelmezhetem. Legalább ennyi...

Ennyit az ügyintézésről.
A gépem november 19-én reggel hétkor, Budapestről indul Münchenbe, onnan fél tízkor Miamiba, ahová délután ötre érkezem (helyi idő szerint). Ott alszom egy estét és másnap szállok fel a Carnival Destiny című hajóra, ahol pincérsegédként kezdem a karrieremet ;)

Fizetés elméletileg havi 1000 Dollár, de ez a konkrét, betöltött pozíciótól függ.

Egyelőre ennyit, majd még írok, hogy haladok.

Báj!

A nagy terv

Sose gondoltam volna, hogy ilyen nehéz. Itt ülök a gép előtt, folyik ki a szemem, de egyre csak nehezebbnek tűnik. A nagy terv a következőképp kezdődött:

Három nappal ezelőtt elhatároztam, hogy Ausztráliába megyek dolgozni és egyetemre járni. Ez így egész tetszetős is volt, de, mikor nekifogtam, jöttek az akadályok. A legelső akadály persze a pénz. Számigáltam, kalkulálgattam, de majdnem leestem a székről, mikor kijött az összeg: 12 000 Euro, amiből 8 000 felmutatandó pénzösszeg, amivel bizonyítom, hogy nem fogok éhenhalni legalább egy évig a kenguruk közt.
Hát igen. Honnan annyi pénz? Nade ennyi nem állhatja utamat: csak kell lennie valami kibúvónak, valami megoldásnak. Valamilyen kiskaput kell keresni... valahogy kölcsönkérek annyi pénzt, vagy talán ki lehet alkudni kevesebbet is... Sajnos nem. Ez ott nem így működik, nyugtattak meg. Nagyon szigorúan utánanéznek, mennyi ideje van meg a pénz a számlán, banki kimutatást kérnek az átutalásokról stb. Tehát, ha az a pénz nem az én pénzem, és ők rájönnek, akkor aztán vakarhatom a fejem, hogy hogy jutok ki.
Na, de akkor mi a teendő. Mivel a jól berögződött romániai módszer - hogy megkerülöm a törvényt - nem vált be, fájdalommal tudomásul kellett vennem, hogy tényleg össze kell szednem azt a pénzt. De hogy?

Ez volt az Ausztráliába való utazásom elhatározását követő első nap vége, azaz reggel 6 óra. Lefeküdtem.

Másnap: miután felocsúdtam, máris újra a számítógép előtt találtam magam és lázasan kerestem a megoldást... Anglia! Ötlött fel bennem hirtelen. Mindenki Angliába megy dolgozni. No, hát csak ez kellett, irány Anglia. Gyorsan utánanézek, milyen iratok kellenek itthonról: jóformán semmi. Milyen iratok kellenek ott: mind helyben intézendőek. Szuper! Akkor csak kell szedjem a sátorfámat, meg a spórolt pénzem és irány a repülőtér.
Ez lángolt bennem kb négy órán át, míg rá nem jöttem, hogy ebben a retkes Romániában élek. És, mintha megéreztem volna a már két éve leszögezett törvényt: a román állampolgárok munkavállalását szigorú előírásokhoz kötik. Magyarul ellehetetlenítik. Hát ez rosszul esett. Nem, mintha nem értenék egyet velük, de rosszul esett. Utánanéztem - megint a romániai módszer - hogyan lehet megkerülni a törvényt. Találtam is megoldást: ki kell menni tanulóként, yellow card-ot kell kiváltani és ekképp heti 20 órát dolgozhatok. Kicsiny vigasz. Ezután - nehogy nagyot szusszanjak a pislákoló remény láttán - feltűnt, hogy a románoknak nem akarnak munkát adni a munkaközvetítőknél, vagyis egyből elutasítják őket. Nehezen, de volt akinek sikerült és, mivel és is románnak minősülök, ezek szerint nekem is nehezen fog, ha egyáltalán fog. Ja, és megemlítendő, hogy ez az Ausztrál Tervnek (ezután így hívom az egyszerűség kedvéért), csak az első lépése.

Megint reggel hat. Lefekszem.

Másnap, vagyis ma.
Mióta felkeltem, ezzel foglalkozom, de sok előrelépés nincs. A románok és az magamfajták panaszkodnak, a magyarok örvendve utaznak Angliába. Hogyaza! Hogy miért nem születtem egy kicsivel arrébb... na de ez most nem a megfelelő magatartás. Itt a probléma, meg kell oldani. Ezzel kell most foglalkozni.

De még azelőtt vacsorázom. A többiről holnap, munka után...