Benne a sűrűjében

Negyedik napom. Az első csak félnek mondható, de kezdjük azzal.
Blogírás után másnap reggel kaja, utána kilenckor indult a kisbusz, ami kihozott a kikötőbe. Az első óceánjáró, amit megláttam, a Liberty of the Seas volt, a világ második legnagyobb utasszállítója, a mi a Royal Carribean társaság birtokában van. A buszsofőr, nem tudván, hogy két Liberty nevű hajó van, arra akart feltenni minket, de aztán lebeszéltük róla és elhozott a másik hajóhoz, a Carnival Libertyhez,a sajátunkhoz.
A Liberty of the Seas majdnem másfélszer akkora, mint ez, ,de ez se kicsi. Simán vetekszik az otthoni panelházsorral. Vártunk a személyzeti bejárat előtt kb egy órát, aztán egy kisebb vámvizsgálat után beinvitáltak. Még egy óra és megkaptuk a szobánkat. Egy indiai fickóval vagyok egy szóbában, asszem. Csak azért "asszem", mert alig váltottunk két szót a négy nap alatt. Nam, mintha nem barátkoznánk, csak, más a munkabeosztásunk s mikor a kabinban vagyunk, amúgy is majdnem mindig alszunk.

A munka nagyon sok. Úgy néz ki, hogy általában 10-11 óra, da egy héten van két alkalom, mikor két órával kevesebb. Van viszont hetente három nap, mikor úgynevezett speciális takarítás van a kajáldában, ekkor felkúszik tizenkét órára is, pl tegnap.

Nade hol is dolgozom? Az úgynevezett staff messen, ami amolyan sem alkalmazotti de sem tiszti étkezde. Valahol a kettő között van. Kb 100 személy befogadására képes. Mondhatni, négyzet alakú, a közepén egy hosszú büfésorral, ahonnan mindenki szedegethet 20 féle kaját magának.
Az én dolgom eddig az, hogy megterítsek (kistényér, kendő, evőeszköz, pojár, vizeskancsó), leszedjem a koszos tányért és, ha valaki rendelni akar, akkor bemonjam a konyhán a rendelést és felszolgáljam a kaját.
A szar a dologban az, hogy egész nap kell járkálni, amitől már izomlázam van; hogy ahány nemzet, annyiféleképp beszélik az angolt, alig lehet érteni; és, hogy mindenki rohan, mint az őrült, alig van idejük elmagyarázni azon a lehetetlen angolnyelvükön bármit, amit kérdezek.

Első nap nagyon el voltam veszve, csomót szerencsétlenkedtem, biztos szidtak is magukban rendesen, de mára már kábé tudom, mi hol van, mit hogy kell kérni, felszolgálni stb. Mindez sokkal egyszerűbb lett volna, ha első alkalmamkor mellémraknak egy szerencsétlek akárkit, aki legalább egy hónapja ott van s az közben elmutogat mindent.

Na, így telnek a napok: 6:30-tól 9:30-ig reggeli, 10:30-tól 13:30-ig ebéd, 5:30-tól 10:30-ig vacsora. Namostmár ez csak kábéra van így attól függően, hogy mikor végzünk a takarítással. Van, mikor hamarabb, de van, mikor (pl tegnap) sokkal késöbbb (éjfélkor).

A legkönnyebb a reggeli, mert kevesen vannak és kevés ideig tart. Az ebéd kb tűrhető, de a vacsora legalább egy órán keresztül rohanás. Este 8-9 után stabilizálódik a helyzet s akkor már csak járkálni kell minduntalan.

A staff messen kb 10-n dolgozunk, de a vendégek kiszolgálását, meg az asztalelőkészítést-takarítást, vagyis az én munkakörömet csak négyen csináljuk. Szerencsére, akik ott kajálnak, azok többnyire egyszerű dolgozók, csak régebb óra vannak a hajón, vagy előkelőbb beosztásban dolgoznak, így nem nagyon strapálnak le minket, csak néhányan rendelnek eztazt, inkább magukat szolgálják ki és vannak, akik a mocskos tányérjaikat berakják helyettünk a elmosogatandók közé. Ilyenek esznek ott, mint pl.: mittudoménmilyen menedzserek, szépségszalonosok, kisebb főnököcskék ,meg hasonló.

Én vagyok egyedül új a részlegen, úgyhogy csak én szerencsétlenkedem. Mondjuk, szerencsém van, hogy nem a legénységi kajáltára kerültem, mert ott azt mondját, sokkal mocskosabb meló van. Nem tudom, hogy tettek egyből a staff messbe, de úgy kell csináljam, hogy jól dolgozzak, egyébként lerakhatnak a másik kajáldába s akkor túrhatom a mocskot kb egy hónapig. Hálistennek úgy látom, nincs szándékukban.

Eddig két főnököm legyeskedik néha körülöttünk: az egyik egy senior head waiter: Andrew (valami kínai, köbcös emberke), a másik, a nagyobbik Dean, az asszem, Indiai. Tegnap special cleaning volt, vagyis egy órán keresztül nyaltunk mindent, hogy csillogjon. Jön Andrew a kis ceruzalámpájával, végigvilágít mindent, ahol egy körömfehérnyi kosz van, letakarítjuk. Szól Dean, hogy jön, felülbírálja. Tíz perc múlva lent is van. Egyből hat kosz talál a leglehetetlenebb helyeken: takarítsuk le mindet. Megcsináljuk, szólunk, tíz perc múlva leereszkedik, az előbbieket meg se nézni, kinyit valami kávégépen egy kis ajtócskát, a gumiszigetelést felemeli, s mit ad isten, kicsit zsíros alatta, takarítsuk ki. Egyik munkatársam kiborul, hogy már éjfél elmúlt s ilyen kis dolgok miatt szarakodunk, a főnök majdnem kirúgje ezért, de aztán elmúlik. Azt a kis mocskot is kivakarják késheggyel, aztán lemosatja velünk a plafont s negyed egy fele már a szobámban is voltam, ami amúgy 30 másodpercre van a kajáldától.

Na, nagyjából ennyit a munkáról.

Tegnap seaday volt, ami azt jeleni, hogy egész nap hajókázunk, nem kötünk ki sehol. Most St. Thomasban vagyunk, ami ott van egészen Dél Amerika mellett. Egy kis sziget amerikai fennhatóság alatt.

Ma feljöttek a hajóra valami bevándorlásügyiek és csináltak nekünk egy útlevélhelyettesítő lapocskát, amivel beléphetünk Amerika területére. Végre lemehetek a hajóról, csak legyen agy kis szabad időm.

Majd még írok, most kell menjek valami útbaigazításra.

Minden jót!
Pá!