És megint egy fél...

Már egy hete nem neteztem. Nem bírtem tovább, vettem egy net kártyát. De már ki is léptem, hogy ne fogyjon el teljesen. Jó lesz egy pár perc későbbre is. Nagyon jól fog esni, akárcsak a mai alkalom.

Azt mondják itt a hajón, hogy nem szabad a hazai dolgokra gondolni, mert akkor az embernek megtelik a szíve a szép dolgokkal s egy szép nap szedi a holmiát és hazamegy. Hát azon vagyok, csak nehéz.

Amikor belevágtam, arra gondoltam, hogy jaj, de jó, milyen keményen fogok dolgozni, mennyi pénzt fogok összeszedni satöbbi. Na, hát ez így is lett, csak a kemény munka általában akkor esik jól, mikor vége van. Ez részletekbemenőleg is így van. Jól esik végignézni egy asztalon, amit letakarítottam és újra megterítettem, hogy de szép is lett; jól esig eg kemény ebédeltetés után azt mondani, hogy ez igen, ezt szépen végigvittem; jól esik minden este kijelentkezni a számítógépes munkanyilvántartó rendszerből arra gondolva, hogy ennek a napnak is vége; jól esig újra Miamiba érkezni minden cruise végén, hogy eltelt még egy hét. Ahogy a részletek nagyobbodnak, úgy szusszanok fel egyre jobban és jobban. Már nagyon várom, hogy végre a augusztus legyen és azt mondhassam, ez igen: férfimunka volt. Az igazság az, hogy a fizikai terhelést még úgy ahogy lehet bírni. A lábaim egyre jobban megszokják a sok járkálás, a karom hozzászokik a cipelgetéshez, de nem is ezzel van a legnagyobb gond. Agyilag nehéz feldolgozni az egészet. Végigtekinteni azon, hogy még mennyi keserűség vár rám az elkövetkezendő hat hónap alatt. Ezt nem tudom agyileg még feldolgozni, ezért jobb, ha nem is gondolkozom rajta. Nem is teszem...

Másik dolog, hogy itt a hajón van valami megmondhatatlan közös dolog az emberekben. Van egy egyféle elszántság, vagy rejtett erőforrás, ami mindegyikünkben megvan. Otthon a karosszékből nem lehet megérteni, hogy mi a nehéz ebben a munkkában, de itt, a sűrűjében minden más színben látszik. Az emésztőgödör (értsd ganélyuk) mellett eltűnődik az ember arról, hogy milyen förtelmes lehet belekúszni, de amikor nyakig benne van, semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy ne fulladjon a szarba. Valahogy itt is ez a helyzet. Ezek az emberek mind nyakig a szarban vannak, de valahogy mégis emlékeznek arra az időre, amikor még kívülről látták a szart. Érdekes.

Van, aki már több mint tíz éve itt dolgozik. Beszívódott. Nem tudja abbahagyni. Minden szerződés végén megesküszik, hogy soha többet, de mikor kívülről nézi a szart, nem tűnik olyan borzasztónak. Meg ugye mellette van még az, hogy a szárazföldön semmije nincs. Se családja, se barátai, se megszokott, mindennapi dolgai; minden itt van, ott maradt a hajón. Ezért észre sem veszi s már összekapta magát s vissza is jött. Nagyon sokan vannak így. Nem akarok egy lenni közülük.

Az idő észrevétlenül, de néha nagyon is lassan elszáll az ember feje fölött és egyik pillanatban csak azt veszi észre, hogy: úristen, itt vagyok egy, két, sok éve és ez idő alatt mit tettem le az asztalra? Na mit? Pénzt. Talán, de mást? Jóbarátokat, akiket valószínűleg soha többet nem látok? Tapasztalatot? Azt máshol is lehet szerezni.
Mondanám tovább is, de mennem kell. Amit itt lehet szerezni, az a hajózós, világjárós, életmegismerő tapasztalat. Ahhoz meg nem kell tíz-húsz év. Elég belőle fél.

Üdv a messzeségbe, puszi-puszi!