A nagy terv

Sose gondoltam volna, hogy ilyen nehéz. Itt ülök a gép előtt, folyik ki a szemem, de egyre csak nehezebbnek tűnik. A nagy terv a következőképp kezdődött:

Három nappal ezelőtt elhatároztam, hogy Ausztráliába megyek dolgozni és egyetemre járni. Ez így egész tetszetős is volt, de, mikor nekifogtam, jöttek az akadályok. A legelső akadály persze a pénz. Számigáltam, kalkulálgattam, de majdnem leestem a székről, mikor kijött az összeg: 12 000 Euro, amiből 8 000 felmutatandó pénzösszeg, amivel bizonyítom, hogy nem fogok éhenhalni legalább egy évig a kenguruk közt.
Hát igen. Honnan annyi pénz? Nade ennyi nem állhatja utamat: csak kell lennie valami kibúvónak, valami megoldásnak. Valamilyen kiskaput kell keresni... valahogy kölcsönkérek annyi pénzt, vagy talán ki lehet alkudni kevesebbet is... Sajnos nem. Ez ott nem így működik, nyugtattak meg. Nagyon szigorúan utánanéznek, mennyi ideje van meg a pénz a számlán, banki kimutatást kérnek az átutalásokról stb. Tehát, ha az a pénz nem az én pénzem, és ők rájönnek, akkor aztán vakarhatom a fejem, hogy hogy jutok ki.
Na, de akkor mi a teendő. Mivel a jól berögződött romániai módszer - hogy megkerülöm a törvényt - nem vált be, fájdalommal tudomásul kellett vennem, hogy tényleg össze kell szednem azt a pénzt. De hogy?

Ez volt az Ausztráliába való utazásom elhatározását követő első nap vége, azaz reggel 6 óra. Lefeküdtem.

Másnap: miután felocsúdtam, máris újra a számítógép előtt találtam magam és lázasan kerestem a megoldást... Anglia! Ötlött fel bennem hirtelen. Mindenki Angliába megy dolgozni. No, hát csak ez kellett, irány Anglia. Gyorsan utánanézek, milyen iratok kellenek itthonról: jóformán semmi. Milyen iratok kellenek ott: mind helyben intézendőek. Szuper! Akkor csak kell szedjem a sátorfámat, meg a spórolt pénzem és irány a repülőtér.
Ez lángolt bennem kb négy órán át, míg rá nem jöttem, hogy ebben a retkes Romániában élek. És, mintha megéreztem volna a már két éve leszögezett törvényt: a román állampolgárok munkavállalását szigorú előírásokhoz kötik. Magyarul ellehetetlenítik. Hát ez rosszul esett. Nem, mintha nem értenék egyet velük, de rosszul esett. Utánanéztem - megint a romániai módszer - hogyan lehet megkerülni a törvényt. Találtam is megoldást: ki kell menni tanulóként, yellow card-ot kell kiváltani és ekképp heti 20 órát dolgozhatok. Kicsiny vigasz. Ezután - nehogy nagyot szusszanjak a pislákoló remény láttán - feltűnt, hogy a románoknak nem akarnak munkát adni a munkaközvetítőknél, vagyis egyből elutasítják őket. Nehezen, de volt akinek sikerült és, mivel és is románnak minősülök, ezek szerint nekem is nehezen fog, ha egyáltalán fog. Ja, és megemlítendő, hogy ez az Ausztrál Tervnek (ezután így hívom az egyszerűség kedvéért), csak az első lépése.

Megint reggel hat. Lefekszem.

Másnap, vagyis ma.
Mióta felkeltem, ezzel foglalkozom, de sok előrelépés nincs. A románok és az magamfajták panaszkodnak, a magyarok örvendve utaznak Angliába. Hogyaza! Hogy miért nem születtem egy kicsivel arrébb... na de ez most nem a megfelelő magatartás. Itt a probléma, meg kell oldani. Ezzel kell most foglalkozni.

De még azelőtt vacsorázom. A többiről holnap, munka után...