192

Ez lett a tegnapi 170-es tervből. A sztori persze nem ennyire egyszerű. Az úgy történt, hogy elindultunk szépen reggel hétkor. Jó kavicsos úton csordogáltunk kezdetben vagy 15 km-t, majd fel aszfaltra s ott adjad neki. Na, nekem az volt a nagy hibám, hogy beálltam "T" mögé, aki elég keményen kente. A logikám az volt, hogy, ha a leggyorsabb mögé állok s tartom a tempót, akkor bejó, hogy nem fogok leszakadozni a - rajtam kívül - négytagú társaságtól. A terv elhamarkodott s ekképp helytelen volt, ugyanis azt értem el a felzárkózásommal, hogy az erőltetéstől jól megfájdult az "állvahajtós" izmom. Vagyis tovább csak ülve tudtam hajtani a biciklit, ami hosszú távon aszfalt úton is kegyetlen, nemhogy köves terepen. Na, így kezdődött. S volt még hátra 150 km. A folytatás egyre kellemetlenebb volt. Amiatt, hogy nem tudtam felállni a pedálra, néha szikrázott a szemem, úgy fájt a nemesebbik felem. Századik kilométernél felcsavartam az amúgy kemény és merev ülésemre egy hosszúujjút, ami némileg csökkentette a szenvedést. Mikor elérkeztünk arra a pontra, ahol újra kavicsos út következett volna, lemondtam a megpróbáltatásról és elhatároztam, hogy a hosszabbik, de viszonylag sima aszfalt utat választom. Így is tettem s különböző okok miatt két másik társam is csatlakozott hozzám. Kettévált tehát az öt ember. Mármint a csoport :))
Így folytattuk utunkat hármasban még kilencven km-n keresztül. A túra utolsó szakaszéban már annyira fájt az említett testrészem, hogy asse tudtam, hova tegyem magam, hogy kicsit enyhüljön. Végül a tízórai (22, ugye) hazaérkezés véget vetett a tortúrának. A fürdőkádban észleltem, hogy bizony jó ujjnyira, majnem tenyérnyi helyen megdagadt a biciklinülő csontom alatt a hús, kifehéredett s körbe keményen lila. Megnyugodtam tehát, hogy volt alapja a jajgatásomnak.
Közbe ne felejtsem, hogy finom volt a Quattro Stagioni a belényesi pizzázóban.

Ez történt reggel hattól tízig. Annyi kaját megettem és annyi vizet megittam, hogy egy kisebb szomáliai család jóllakott volna és tisztálkodhatott volna belőle két napig s mégis, megint éhes vagyok. Na, de majd a holnap készülő ebéd helyreállítja az étvágyam.

Érdekesség, hogy kilométeróra nélkül rendesen rosszul esik biciklizni. Akinek nincs, mindenképp vegyen. (Nem volt valami mély, gondolatokat ébresztő a mai érdekesség, de, kérlek, bocsássátok ezt ma meg nekem). Majd holnap az lesz jó?

Könnyű álmot hozzon a éj!